Természetes, hogy gyakran találkozik az ember olyanokkal, akiket magához közelinek érez, bármi miatt. Ma is egy hasonló élményben volt részem, szállítási munka miatt a saját udvaromban találkoztam J.-vel, akiről rögtön tudtam, hogy hasonló gondolkodású emer. Na, nem mert annyira jó emberismerő vagyok, sokkal inkább kopaszra borotvált feje, és számos, számomra kedves motívumot ábrázoló tetoválása árult el mindent. Mit tegyen az ember ilyen helyzetben? Igaz, hogy nem ismered az illetőt, így nem is bízhatsz benne, mégis késztetést érzel rá, hogy kifejezd hasonló gondolkodásmódodat. A probléma nem más volt, mint édesanyám-a tipikus vörös nevelés által elbutított kisember (félreértés ne essék, nagyon szeretem és tisztelem, és hát sajnálom is)-jelenléte. Így nem kezdeményezhettem szabadon kommunikációt, hanem csak bambán megbámultam a legsokatmondóbb tetoválását, és rámosolyogtam. Lehet, hogy nem tudta mire vélni ezt az ártatlan kis kommunikációs igényt, és hát nem nézett teljesen normálisnak, de lehet, hogy megértette üzenetemet, és legközelebb már ő próbál a témára térni. Ja, lányos zavaromban még kommentárt is fűztem a szombati buzinaphoz, úgyhogy érdekes volt. Nehéz dolog ez, mert rajtam, külsőségekben, semmi jele elhivatottságomnak, és így nem nagyon sikerül egyelőre a hasonló gondolkodású fiatalokkal való kapcsolatfelvétel. Jó, van pár ismerősöm, de azok legtöbbje nem tölt be semilyen szerepet a mozgalmi életben, úgyis mondhatnám szájhősök, és gyermetegek, s bár eddig én sem tettem le néhány íráson kívül komoly munkát az asztalra, ezen változtatni szeretnék, és bekerülni aktívabb, tevékenyebb körökbe. Nem egyszerű, az biztos…
